Nemrég gyarapult a családunk egy kismacskával. Igazából ez nem nagy szám, ha nem ez lenne a harmadik és Anya már kezd kifogyni a türelemből, mivel annak idején egy macskát sem akart. Ennek ellenére az 5 éve nagy nehezen kikönyörgött egy mellé még kettőt befogadtunk. Ez azt jelentette, hogy minden egyes alkalommal egyre nagyobb meggyőzőerővel kellett „támadnom”. Mellesleg van belátó képességem és a hármat, amit múltkor találtam kivittem a menhelyre. Ott már nem volt választásom, mert felénk nem igen lehet elajándékozni. Most mondhatnám, hogy ki az a szemét, aki csak úgy kidobja a kismacskákat az út mellé, de az igazat megvallva így még mindig több túlélési esélyt hagyott nekik mintha vízbe folytatta volna őket. A két Mamámék még ezt a módszert használják. Feleslegesen jártattam annak idején a szám, hogy viszonylag olcsón megoldható lenne és nem kéne a lelki stressz (mert az van, csak el kell képzelni). Persze ilyenkor jön a „nem menthetünk meg minden élőt magunk körül”, de valahogy, a realitások ellenére, semmiképp sem leszek olyan, mint azok, akik csak elmennek a dolgok mellett, mert „van jobb dolguk”. Őket is pontosan megértem, mert egy olyan világban ahol, ha jól tudom,40.000-50.000 ember hal éhen naponta ki látja értelmét akár egy szalmaszálat is odébb tenni? Amúgy is „nézzük csak meg a természetet! A gyenge ott is megöli az erőset, vagyis ez a természet rendje és kész.”. Ez a látásmód, lassan de biztosan gyűrűzik be az emberek mindennapi életébe is, egy példa: Mikor felvételiztem egyetemre sokan felháborodtak, hogy a testileg sérülteknek extra pontok járnak. Következetesen levezették, hogy miért is rossz a társadalomnak, ha például egy fogyatékos tervez egy házat. Az volt a vita vezetőjének fő érve hogy bemerne e akárki menni egy ilyen házba. A másik oldal semmi mást nem tudott felhozni csak irracionális indokokat, például morált meg tapintatot. Valahogy borzongató volt, hogy annak a válasza tűnt győztesnek, aki egyszerűen csak félrelökné a testi fogyatékost. Amúgy nem kell ilyen keményen megítélni, akiknek akkor ez volt a véleménye, mert iszonyatos nyomás volt rajtunk. Az életünk múlhatott azon, hogy ki mennyivel jut be hova. Kikényszerítette belőlünk a legrosszabbat, az állatot. Hiszen ha kiraknánk hat embert a sivatagba és egy fejadagnyi ételt, akkor egyszerűen lemészárolnák egymást az életben maradásért. Ugyanezt váltja ki a ma emberéből a társadalom minden szegletét átható versenykényszer. Én nem hiszem, hogy az emberiség fejlődésének legmagasabb pontja a visszatérés lenne az állatvilágba, mert akkor felesleges bármiféle kultúra, de maga a tudatosság is. Ez kevesebbel is meg tudnánk tenni. Persze ez szubjektív. De már megint eltértem picit a tárgytól…

A Keleti pályaudvaron futottam össze egy érdekes fickóval aki, saját bevallása szerint, újságot árult, amiben a hajléktalanok által írt versek vannak, és fizessek, annyit-amennyit gondolok. Kíváncsi lettem. Nem voltak rosszak, de az újság hátulját nézegettem a legtovább. Tudom, hogy hatást akarnak elérni (attól tartok, hogy anyagi okokból) vele. A képen egy hajléktalan apa szorongatja a durván 2 éves gyerekét, és valahogy a tekintetük rémítően megrázó. Főleg a gyereké, aki pedig még nem igazán bírná tettetni. Feltöltöm nemsokára, hogy értsétek, mire gondolok.

Akkor érdemes e egy olyan célért küzdeni (vagy óvatosabban fogalmazva „tenni”) ami megvalósíthatatlan? Sokan, a tudományt emelve védőpajzsként, azt állítják, hogy semmit sem kell tenniük más élőlényekért, mert a természet a küzdelemről szól (itt gyakran emlegetik az evolúciót). Dosztojevszki azt írta a „Karamazov testvérek” végén (neki is erősen közelített már az élet vége) és adta Aljosa Karamazov szájába: „- Gyermekeim, ó, drága barátaim, ne féljenek az élettől! Olyan szép az élet, amikor valami jót és igazat cselekszik az ember! ¹”. Ehhez nem fűznék kommentárt…

Még egy gondolat a végére a macskához visszakanyarodva: Ahogy játszok vele és látom, milyen tüneményes egyszerűen összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy most valahol szétlapítva fekhetne az út szélén. Ilyenkor tényleg szuperül érzem magam a jócselekedettől és úgy érzem jól magam, hogy egy fillért se fizettem érte (remélem talált az éle).

¹:Fjodor Mihajlovics Dosztojevszki: A Karamazov testvérek 614. oldal