Inori blogja

Most előadom, hogy mit is értek pánikbetegség alatt, csak hogy a laikusok is mélyebben bepillanthassanak ennek a dolognak a működésébe. Hogy minek írom ezt le? Gyakran látom, hogy a többség legyint, hogy „agybaj” és hogy ilyen nem is létezik. Előre bocsájtom, hogy csak a felét írhatom le a teljes igaságot, mert a másik felét nagyközönség előtt szégyellném.

A dolog pont 7 éve kezdődött általánosban egy kémia órán, mikor is anyagokkal kísérleteztünk és valami szúrós, fullasztó izé került a levegőbe. Természetesen teljesen veszélytelen volt, senkinek nem is lett semmi baja, sőt, tanárnő így tervezte, hogy tudjuk milyen ennek a vegyületnek a szaga. Csakhogy óra után is olyan volt mintha ugyanazt a szagot továbbra is érezném, és nehezebb volt lélegeznem. Innentől kezdve, első években csak ritkábban (2 naponta 2X), fuldokoltam és szédültem. Érdekes hogy ezt nem igazán pedzegettem senki előtt, olyan volt, mint egy titok. Amúgy ez volt az első két tünet. A harmadikat nyolcadik elején szereztem, mégpedig nem bírtam nyelni, ha nem ittam valakit az ételhez. Valahogy a számban volt a falat, de egyszerűen képtelen voltam lenyelni. Ez annyira zavaró volt, hogy már kiböktem a szüleimnek, és voltam is torokvizsgálaton (azért mentem, mert ez már olyannak tűnt mintha valóbban lenne valami baj a torkommal), de semmit sem talált az orvos. Tehát, hivatalosan, „semmi” sem volt ennek ellenére nem múlt el. Természetesen a nyolcadik év se volt semmi, mert bérmálkoztam és ballagtam. A templomban még talpon tudtam valahogy maradni (habár közben sokat kellett ministrálni, hiába magyaráztam, hogy nem bírom a szereplést), de a ballagáson elszédültem, mert már tényleg nem kaptam levegőt. Ez úgy szokott lenni, hogy órák alatt, ha rájön az emberre, akkor még nagyrészt ki lehet bírni, mert, kihasználhatjuk, hogy ülünk, vagy, hogy épp nem vagyunk a figyelem középpontjában. De a szereplés egészen más. Nem aprózom el, mert nem sok értelme van. A dolog évről-évre egyre rosszabb lett, de legalább egyre inkább meg tanultam kezelni. Figyelem: A „kezelés” és a megoldás két különböző dolog. Mindennek lehet kicsit tompítani az élét. Mindig benne van a dologban a halálfélelem, és ezért nem lehet fittyet hányni rá, ha jön. Újra és újra beugratja az embert ugyanabba a csapdába. Úgy épül bele az ember mindennapjaiba akár a szenvedélybeteg életébe az adott szenvedélye, míg végül minden egyes döntésében számolnia kell vele. Gyorsan rájöttem, hogy fizikailag (röntgenekkel, vizsgálatokkal) nem lehet azonosítani. De van egy fontos megállapítani való: Annak ellenére, hogy kimutatni nem lehet, az ember időről-időre elmegy különböző vizsgálatokra, mert meg van róla győződve, hogy most valódi baja van, és gond van (tegyük fel a példa érdekében) mondjuk a tüdejével. Ja meg a nyár sem valami jó a legtöbb esetben mert meleg a levegő, ezért nehezebb érezni, hogy mikor is jár ki be, amitől megint csak meg lehet rémülni. Persze mondhatná valaki, hogyha ekkora szakértő vagyok, meg így kiismertem akkor miért hagyom magam mindig becsapni. Aki mondjuk már került életveszélyes helyzetbe, és valahogy megkörnyékezte a halál előszele az pontosan meg fogja érteni miért is, aki meg még nem élt ilyesmit át annak feleslegesen magyarázom. Szóval, ha az ember érez, valamit soha sem lehet benne biztos, hogy valódi és jó ha ezt nekem elhiszitek, ettől be lehet csavarodni. Egyelőre ennyi erről szerintem elég. Ha valaki ilyesmit érez magán annak szeretném tanácsolni hogy forduljon orvoshoz, mert meg lehet gyógyítani, habár picit lassan. De persze ehhez nyugalom kéne, amiből mostanában nincs az embereknek túl sok…